|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 5 találat | lapozás: 1-5 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Jackson, Michael 2013. május 27.Közel száz hallgatójától búcsúzott a Művészeti EgyetemKözel száz diáknak szólalt meg utoljára a csengő szombaton a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. A ballagási ünnepség rendkívül tartalmasra és érdekesre sikeredett, hiszen az ilyenkor szokásos díszbeszédek sorozata helyett az egyetem végzősei, diákjai "játszották a főszerepet", táncoltak, énekeltek, szórakoztató bábjeleneteket adtak elő. Egy szó mint száz, bebizonyították, ismét egy újabb, tehetséges művészgeneráció hagyja el az iskolapadokat, amely minden bizonnyal megállja helyét a nagybetűs élet színpadán. Joggal mondják, hogy a Művészeti Egyetem diákjai és tanáraik, főként a leendő színészek egy nagy családként élik meg az itt töltött éveket. Ez a családias hangulat érezhető a ballagási ünnepségeken is, a leendő színészeket, zenészeket, koreográfusokat egyrészt örömmel tölti el, hogy megvalósult a kitűzött céljuk, szakemberekként indulnak el a választott pályán, másrészt pedig szomorúan veszik tudomásul, hogy véget értek az együtt töltött évek, amelyek nemcsak osztályközösséggé, hanem igazi családdá kovácsolták őket. Szombaton az egyetem magyar karán a hároméves alapképzés és a kétéves magiszteri fokozat, színész, rendezés, látványtervezés, koreográfia, bábszínészet, zenepedagógia, teatrológia- impresszárió szakos diákjai, összesen hetvenketten, mondtak búcsút a Köteles utcai intézménynek. A Sebestyén Aba és Daniela Lemnaru művészek vezette ünnepség keretében az egyetem vezetősége részéről Sorin Crisan rektor és Balási András rektorhelyettes búcsúztatták a végzősöket. A rektor arra biztatta a pályakezdőket, hogy az életbe kikerülve nézzenek szét maguk körül és figyeljenek oda az apró dolgokra, esélyekre, hiszen ezek azok, amelyek meghatározzák a létüket. – A részletekre odafigyelve tudjátok majd a lehető legjobb szakmai teljesítményt elérni – hangzott el a rektor jó tanácsa, majd a koreográfia szakos hallgatók latin tánccal kedveskedtek a közönségnek, a leendő bábszínészek pedig az óriásbábu tánca Michael Jackson-dallamokra, humoros bábjátékkal fakasztottak mosolyt a nézőtéren ülők arcára. Balási András, az intézmény rektorhelyettese egykori diákként szólt a végzősökhöz. Mint mondta, 1997-ben jutott be az egyetem teatrológia szakára és abban az időben két szakban merült ki az egyetem kínálata, színész, illetve teatrológusi képzésre volt lehetőség. – 29 évesen akkor az egyetem legidősebb diákja voltam, szégyelltem is magam emiatt. Aztán pár év múlva már nyugdíjas tanítványaim is voltak. Akkor sem volt itt mennyország, hiszen infrastrukturális problémákkal küszködött az egyetem, de mi mégis a mennyországban éreztük magunkat, mert azt tettük, amit szerettünk. Most hozzávetőlegesen száz hallgató ballag, annak idején összesen 30-an voltunk, magyarok és románok. Ezek a számok is bizonyítják, mennyire kinőtte magát ez az egyetem – tette szóvá beszédében Balási András. A román tagozat végzőseinek a nevében Cristi Iorga szólalt fel, aki John Malkovich szavaival búcsúzott, a magyar végzősök részéről pedig Kinda Szilárd szólt társaihoz, valamint B. Fülöp Erzsébet osztályvezető tanárukhoz, akinek megköszönte a lelkiismeretes munkát, a kitartást, amivel mindvégig arra törekedett, hogy a diákjaiban lévő tehetséget minél jobban kibontakoztassa. A végzős rámutatott, bizonyára társaiban és benne is ott lapul ilyenkor a félelem, a bizonyítási kényszer, a kudarctól való rettegés, ami minden pályakezdő színészt foglalkoztat, viszont hangsúlyozta, az itt töltött évek felkészítették őket arra, hogy helytálljanak a pályán – hangzottak el Kinda Szilárd biztató szavai, aki társainak és önmagának is szakmai sikereket, és nem utolsósorban, szerződéseket kívánt. A diákok művészi produkcióival lépten-nyomon színesített ünnepi műsor a végzősök színpadra vonulásával ért véget, közel száz ifjú tehetségnek tapsolt állva a közönség. Menyhárt Borbála Népújság (Marosvásárhely) 2017. február 2.A történelem kezdeteDiktatúrából jöttem én is, akárcsak egész nemzedékem. Nem is egyszerűen a kelet-európai kommunista rendszerek valamelyikéből, hanem a kivételesen kegyetlen Ceaușescu-féle román nacionálkommunizmusból. Zsarnoki korban születtünk, így nőttünk föl, és így telt el fél életünk. Biztonságosan megszervezett, biztonságosan irányított államban, ahol nem a mi gondunk volt, hogy mi lesz holnap. Aztán 1989 decemberében összeomlott ez a diktatúra, és bár azelőtt jónéhány évvel már a szó szoros értelmében fázott és éhezett az egész ország, a népfelkelés napjaiban nem húst, fűtést és melegvizet követeltek az utcára vonuló tömegek, hanem szabadságot. Ezt skandálták városomban, Marosvásárhelyen, ezt kiabálták Erdély-szerte és Románia-szerte: „szabadságot”. Biztonságnak bővében voltunk azelőtt, hiszen minden lépésünket figyelte valaki, még a hálószobában sem voltunk magunkban, de a szabadság mellett követelhettük volna például az igazságot is egy velejéig romlott és hazug rendszerben. Csakhogy tulajdonképpen mindvégig ismertük az igazságot, ám ezzel a tudással nem nagyon kezdhettünk semmit. Mit értünk azzal, hogy tudtuk, mert széltében-hosszában suttogták: valahol Moldvában éppen egy gyümölcsösbe látogatott a diktátor, és mivel az almafák egy része nem termett abban az évben, cérnával kötözték fel az ágakra a máshonnan hozott almát, mert a rövidlátó vendég úgysem veszi észre a csalást. Igaz volt-e mindez, fogalmam sincs, de mindenképpen igaz lehetett volna. Egyébként tényleg rövidlátó volt a pártfőtitkár, és hiú is, vagy talán nem akart túlságosan entellektüelnek látszani, ezért nem viselt soha szemüveget, beszéde felolvasásakor sem a pártkongresszusokon. Éppen ezért a fontosabb hivatalokat olyan írógépekkel látták el, amelyeken a betűk a szokásosnál jóval nagyobbak, majdnem egycentisek voltak, és ilyen írógéppel írtak minden olyan beadványt, amely esetleg a diktátor szeme elé kerülhetett. Nem legenda ez, mindannyian láttunk akkoriban ilyen iratokat. (Később olvastam valahol, hogy talán Hitlernek is ilyen megnagyobbított betűkkel gépelték a jelentéseket, hasonló okokból. Hiába, tele van népmesei szörnyűségekkel a huszadik század!) Meg aztán, ha nem is láttunk mindent, közszájon forgott a festékszóróval zöldebbre festett fű, amerre a magasrangú látogató elhaladt, valahol Háromszéken, vagy a sietősen, krumplistól, mindenestől lehengerelt és leaszfaltozott krumpliföld egy segesvári nagyüzem bejáratánál, netán a Felső-Marosmentén az egyik farmról a másikra teherautóval ide-oda hordozott tenyészmarhák, mivel egyik tehén olyan, mint a másik, hadd lássa a bőséget a Kárpátok Géniusza. Mint ahogy kollektív emlékezetünk máig megőrizte a diktátornak virágcsokrot átnyújtó kisfiúk és kislányok fogorvosi vizsgálatát, nehogy rossz leheletükkel megfertőzzék az ország első emberének és asszonyának rózsaszínű álmait. És nem feledhetjük a főúri vadászatokat sem, a hónapokkal azelőtt beetetett medvéket, az elaltatott és helikopterrel az egyik erdőből a másikba szállított szarvasokat. Nem folytatom. Onnan jöttünk, ahol ez mind-mind megtörtént, és ennél sokkal több is. De hova megyünk? Eljutottunk-e, eljutunk-e valaha a szabadság országába, ami számunkra az ígéret földjét jelentette a diktatúra széthullásakor? 1989 végén, az euforikus decemberi napokban azt mondtam volna – mondtam is valójában, többször is –, hogy igen, célba érünk. Ma már keserűen nézem, hogy éppen olyan gyorsan múlt el ez az optimizmus, mint az 1992-ben villámsebesen elhíresült Francis Fukuyama-könyv (A történelem vége és az utolsó ember) igazsága. Miben is hittünk volna mi, egy zsarnoki kor megalázott, kiéheztetett, hallgatásra ítélt fiai, lányai, hogyha nem Francis Fukuyama azóta naivnak bizonyult jóslatában: „A történelem végén a liberális demokráciának már nincsenek komoly versenytársai. A múltban az emberek elutasították a liberális demokráciát, mert kevesebbre tartották a monarchiánál, az arisztokrácia uralmánál, a teokráciánál, fasizmusnál, kommunizmusnál, totalitarizmusnál vagy bármely egyéb ideológiánál, amelyben éppen hittek. Most azonban mintha általános egyetértés fogadná – az iszlám világon kívül – a liberális demokráciának azt az állítását, hogy rendszere a legészszerűbb kormányzati forma, vagyis az a fajta állam, amelyben a legteljesebben valósul meg az észszerű vágy és az észszerű elismerés” (Somogyi Pál László fordítása). Mi lehetett volna fontosabb érték számunkra egy már-már tökéletesen ellenőrzött rendszerből szabadulva, mint a szabadság és tolerancia? Ráadásul mi, erdélyi magyarok halmozottan hátrányos helyzetből léptünk ki a napvilágra: az általános elnyomáson innen és túl megtapasztaltuk a román kommunizmus sajátosságát, a nacionalizmust is, ahogy nyelvünket, kultúránkat fokozatosan kiszorították a nyilvános életből. Többet reméltünk, és meglehet, nagyobbat is csalódtunk emiatt. 2001. szeptember 11., az ikertornyok lerombolása után úgy tűnhetett, hogy a történelmi fejlődés Fukuyama által jósolt vége, vagyis a liberális demokrácia általános diadala azért nem következett be, azért kezdődött ismét elölről a történelem, mert a terrorveszély háttérbe szorította az egyéni szabadságjogokat, és mindenki számára a biztonság lett a prioritás. Micsoda drámai visszatérés ez oda, ahonnan elindultunk: a tökéletesen ellenőrzött társadalomba. És milyen keserves fintora a történelemnek, hogy időnként az az érzésem, a fiatalabb generációk valami különös exhibicionizmussal – Facebook-exhibicionizmusnak nevezném – még szinte vágynak is arra, hogy életük „nyitott könyv” legyen. Vagy stílszerűen: nyitott okostelefon. Azt mondhatnám, hogy a világháló, amely látszólag maga a megtestesült szabadság, egyenlőség, testvériség, és amely mindannyiunk nyilvánossághoz való jogának legékesebb példája, legyőzte azt az ideológiát, amely létrehozta: a liberális demokráciát, hiszen egyúttal ellenőrzésünk, ellenőrizhetőségünk legfőbb eszköze is ma már. Ilyen értelemben nem az Al-Kaida, nem az Isis, nem a terrorizmustól való indokolt rettegés, hanem mi magunk akadályoztuk meg, hogy bevégződjék a történelmi fejlődés, ha egyáltalán volt esély erre. Nem mérföldkő vagy törésvonal hát szeptember 11, hanem legfeljebb csak ürügy annak felerősítésére, ami már egy ideje azelőtt is működött újra: szabadságunk korlátozása, életünk folyamatos átvilágítása, vagyis mindaz, amit mi Romániában sommásan „szekus világnak” neveztünk hajdanában. Számomra már a kilencvenes évek elején nyilvánvalóvá kezdett válni, hogy van itt egy ellentmondás, egy rés az érvelésben, amelyet a Fukuyamát cáfoló Samuel P. Huntington (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása) olyan messzehangzóan kihasznált. Ez az ellentmondás a hagyományosan nyelvek, kultúrák vagy akár fajok olvasztótégelyének tekintett Amerikai Egyesült Államokban csak mostanában kezd felszínre törni, legutóbb az elnökválasztáskor, de nálunk már rögtön 1989 után hangsúlyosan megjelent, bár akkor még azt hihettük – hittük is –, hogy ez csak a friss balkáni és kelet-közép-európai demokráciák gyermekbetegsége. Ha a liberális programok gazdasági fejezetétől eltekintünk – többek közt azért is, mert ez minket akkoriban, mi tagadás, nem nagyon érdekelt –, azt kell mondanom, hogy a kisebbségi sorsot megtapasztalt értelmiségi nem lehetne más, mint liberális. A minél teljesebb egyéni szabadság, a korlátlan véleménymondás, a magánélet sérthetetlensége, és persze a centrumában gyenge, önkormányzataiban erős állam mind-mind fontos célunk volt. Az viszont hamar gondolkodóba ejtett, hogy inkább elfogadják a liberális demokrácia hirdetői akár a – nem etnikai, hanem politikai kritériumok szerint szervezett – nemzetállamot is, mint az államon belüli kollektív jogokat a különböző nemzeti vagy regionális közösségek számára. Hányszor hallottam én azokban az években az érvet: várjunk türelemmel, mert az általános jogegyenlőség megteremtésével automatikusan megoldódnak a nemzeti identitáshoz kötődő nyelvi vagy oktatási problémák is. Jobb esetben azzal édesítették a keserű pirulát, hogy előbb alakítsuk ki a demokratikus feltételeket, egy mindenki számára egyforma jogrendet, és aztán később hozzátehetjük ehhez a sajátos jogokat is. Tulajdonképpen ezt a halogató érvet volt könnyebb visszaverni, mert ilyenkor mindig azt válaszoltuk, hogy nem lehet elképzelni egy általános demokráciát, ha azon belül egyik-másik csoportnak nincsenek egyenlő jogai. Ám azzal a szembenállással, hogy egyéni jogok versus kollektív identitás, azt hiszem, máig nem tudtunk mit kezdeni. Ez viszont már akkor sem volt csupán a mi romániai dilemmánk, hanem meggyőződésem szerint a magyarországi közélet is akkor, rögtön a rendszerváltás után szakadt szinte végzetesen ketté az úgynevezett nemzetpolitikai problémák mentén. Azóta is kétféle, egymással látszólag ellentétes demagógia határozza meg a magyar politikát, egyrészt jobboldalon a nemzeti elfogultságok folyamatos felszítása és az ehhez társuló gyűlöletkeltés, másrészt baloldalon a makacs bizalom abban, hogy egy jól működő demokrácia megoldja a szomszédos országokban is az ottani magyarok helyzetét, illetve hogy a határok nélküli, közös Európa mindannyiunk egyenlő otthona lehet akkor is, ha nem kalandozunk el a kollektív jogok aláaknázott területére. De tényleg aknamező-e az autonómia például? Tényleg összebékíthetetlen-e Fukuyama világhódító liberalizmusa Huntington civilizációk konfrontációját vizionáló térképével? És különben is nekünk, magyaroknak mit kellene választanunk? Marginális kérdés ez, mondhatná valaki. Pedig nem, éppenhogy ez a lényeg. Hiszen a mai Európa – ezt látom, erről merek igazán beszélni -, pontosabban az Európai Unió azért szorul korrekcióra, mert akár beismerjük, akár nem, kimondatlanul is egy olyan Európai Egyesült Államok létrehozását tűzte ki célul, amely szintén olvasztótégelyként egyneműsíti majd az európai nemzeteket, etnikumokat, régiókat. Liberális oldalon, úgy érzem, továbbra is makacsul ragaszkodnak egy ilyen elképzeléshez, jobboldalon meg a valóban létező működési zavarokat kihasználva, lassan-lassan kiöntenék a fürdővízzel együtt a gyermeket is. Való igaz, a huszadik század bebizonyította, hogy irtóznunk kell minden olyan kísérlettől, amely az állítólagos kollektív jogok – a nemzeti, etnikai vagy akár osztályszempontok – nevében lábbal tiporja az egyéni szabadságot. Volt fasizmus, volt kommunizmus, volt minden a múlt században, legyen már elég, mondhatnánk mi is. Annál is inkább, mert a kollektív identitás, a valamely közösséghez való tartozás könnyen felmentést jelent bárkinek az egyéni felelősség alól. Csakhogy valóban nem fér-e össze a liberális demokrácia eszméjével egy kollektivitás tagjának lenni? Ne tudnánk különbséget tenni a vérségi, származási, születési összetartozás önfelmentő ideológiája, a mindenkori genocídiumok alsóbb- és felsőbbrendűségi teóriái, és a szabadon vállalt – vagy akár választott – identitások között? Ma már nemcsak az az általánosan elfogadott, hogy elsősorban saját nyilatkozatunktól függ nemzeti hovatartozásunk, hanem elég sokan vannak, akik még nemükről, sőt bőrük színéről is maguk döntenek, akár műtéti beavatkozással is, ha szükséges. Állítólag ugyan mégsem plasztikai vagy másfajta beavatkozással lett az énekes Michael Jacksonból majdnem „fehér” ember, hanem egy súlyos bőrbetegség következtében, de egyébként arcberendezését ő is, mint sokan mások, szabad akaratából változtatta meg többször is. A történelem természetesen nem ért véget. De alapjában véve nem a demokrácia eszméje bukott meg azáltal, hogy kezdünk beletörődni: ellenőrizzenek minket, nézzenek bele a levesünkbe vagy a ruhásszekrényünkbe is, csak legyünk biztonságban. Csupán Fukuyama vallott kudarcot. Az az elképzelés, amelyről érzésem szerint az amerikaiak még mindig nem mondtak le, hogy egyfajta liberalizmus egyenruhájába – liberalizmus és egyenruha: minő ellentmondás – lehet bújtatni az egész világot. Persze hogy nem lehet. Valószínűleg még a biztonság és szabadság libikókáját sem lehet egyszer s mindenkorra megállítani, hol az egyik lesz felül, hol a másik. Egy olyan ország esetében, mint Magyarország, amelynek jelentős magyar közösségekkel kell számolnia a környező országokban, ebben a pillanatban két nemzetpolitikai tévút lehetséges. Az egyik a határok nélküli, eszméket, kulturális értékeket ide-oda áramoltató, polgárainak szabad közlekedését biztosító Európai Unió tagadása, a nemzetállami határok közé való bezárkózás tragikomédiája. A másik, a szörnyű történelmi előzményekre hivatkozva, a kollektív jogoktól való babonás félelem, annak az egyszerű igazságnak a meg nem értése, hogy lehetünk mindannyian szabadságunkhoz ragaszkodó, a másságot nem csak toleráló, de természetesnek tekintő egyének, miközben úgy tartozunk egy bizonyos közösséghez, hogy ennek a hovatartozásnak jogi kifejezést is akarunk adni. Tehát egyénként is, közösségként is szeretnénk egyenlők lenni más egyénekkel, illetve más közösségekkel. Mindaddig, amíg a nemzetpolitikát, vagyis a mi esetünkben a kárpát-medencei magyar közösségekkel kapcsolatos stratégia kidolgozását és alkalmazását egy magát liberálisként meghatározó értelmiség átengedi az úgynevezett (végül is ebben a térségben egyelőre minden csak „úgynevezett”) jobboldalnak, és nem próbálja saját programjába így vagy úgy beépíteni, számolnunk kell azzal, hogy – horribile dictu – éppen a nemzetállami elképzelések továbbélését támogatja akaratlanul. Azáltal is, hogy „növeli, ki elfödi a bajt”, hiszen kétségtelenül baj van mifelénk a magyar nemzet jövőképével, és a megoldáshoz ma is az kellene, ami tíz-húsz-száz esztendővel ezelőtt is kellett volna: az együttgondolkodás. Hogy miért is nő a baj, ha nem beszélünk róla? Romániai példával tudok élni. Ezelőtt két évvel erdélyi szász államelnököt választott magának az alkotmányában még mindig nemzetállamként meghatározott, félig balkáni, félig kelet-közép-európai ország. Nyilvánvalóan éppen azért választották meg, mert német, és másfajta magatartást reméltek tőle, mint egy román politikustól. Úgy tűnik, ennek viszont Nagyszeben egykori sikeres polgármestere, Klaus Johannis nincsen tudatában, mert szász származását nem tagadja le ugyan, de igyekszik megnyilatkozásaiban a román nemzetállami szemlélettel azonosulni, vagyis azzal, hogy aki román állampolgár, az román. Eddigi tevékenységének eredményeit és kudarcait nem sorolom (a mérleg nem igazán biztató), a lényeg az, hogy egy német államfő megválasztása akár liberális gondolkodásra is utalhat, tehát a legteljesebb toleranciára (ráadásul a Nemzeti Liberális Párt jelölte annak idején államfőnek), de közben ennek az égvilágon semmi hatása nem volt az országon belüli román-magyar viszonyra, amely inkább romlott, mint javult ebben az időszakban. Ki vádolhatná nemzeti türelmetlenséggel azt a román társadalmat, amely német politikust választ államelnöknek? Igen ám, csakhogy nem a romániai német közösség képviselőjeként, hanem vélt vagy valós egyéni képességeiért választották meg, azt a látszatot teremtve, hogy egyéni jogok tekintetében, legalábbis ami a megválaszthatóságot illeti, Romániában minden rendben van. Képtelenségnek tűnik, mégis igaz: a kollektív jogoktól rettegő, azokat integrálni képtelen liberális eszmeiség is hozzájárulhat a nemzetállam továbbéléséhez, ha másképpen nem, hát azáltal, hogy nem próbálja befolyásolni a nemzetről való gondolkodást. Holott a liberális értékekre nagy szükségünk lenne továbbra is, és bár nem hiszek a történelem végében, azt is jó lenne elkerülni, hogy tényleg elölről kezdődjék minden. Egyébként az esetleges félreértések eloszlatása végett: egyáltalán nem állunk jól az egyéni jogokkal sem Romániában, ismét időszerű itt is József Attila verse, a Levegőt!: „aktákba írják, miről álmodoztam”. Csak reménykedhetünk hát, hogy nem kell minden nemzedéknek azt sem saját bőrén megtapasztalnia, milyen a kizárólag „kollektív jogokon” (etnikum, osztály stb.) alapuló diktatúra, ahol zöldre festett fűben vagy leaszfaltozott krumpliföldön lépkedhet a zsarnok. Végtére is miért ne lehetne az egyén és a közösség szabadságjogait egyszerre érvényesíteni? És miért kell újra meg újra elfelejteni, hogy mindezeknek csakis együtt van értelmük? Markó Béla (a szöveg a Mozgó Világ 2017. januári számában jelent meg) Transindex.ro 2017. május 5.Találkoztam a boldogsággal én, kisebbségi volt és optimistaBrüsszelben konferenciázott május 3-4-én az európai őshonos kisebbségek ernyőszervezete, a FUEN. Mit konferenciázott, ünnepelt. Na jó, meg készült a munka folytatására. Ennyi otimista kisebbségivel még soha sehol nem találkoztam, mint most Brüsszelben, komolyan. Se egyszerre, se eddig úgy összesen. És milyen jó ez így. A sztori röviden: az Európai Unió 2013 óta lehetővé teszi állampolgárai számára, hogy európai polgári kezdeményezéssel éljenek, azaz olyan javaslatokat fogalmazzanak meg, amelyekkel aztán foglalkoznia kell az Európai Bizottságnak. Ezzel a lehetőséggel élt az RMDSZ kezdeményezésére a FUEN is, amely 11 pontba csomagolta Minority SafePack (MSPI) néven azokat a javaslatait, amelyek uniós szinten garantálhatnák az őshonos kisebbségek és nyelvi közösségek jogvédelmét. Csakhogy az EB nem volt hajlandó befogadni a csomagot, arra hivatkozva, hogy annak több pontja sem kompetenciája. A kezdeményezők (akik egyébként magánemberek, és nem az ernyőszervezet – elvégre POLGÁRI kezdeményezésről van szó) azonban nem hagyták ennyiben az ügyet, és az EU luxemburgi bíróságához fordultak. Eközben, mint a mesében, teltek-múltak az évek, de aztán idén egyszerre nagyon sok minden történt (lásd még: ünneplés): a luxemburgi bíróság az MSPI kezdeményezőinek adott igazat, aztán rá pár hétre, áprilisban az EB is beadta a derekát, tárgyalásra hívta a kezdeményezőket, amelynek az lett a vége, hogy az eredeti 11 pontból kilencet elfogadott (azoknak, akik azt szokták nézni, hogy a pohár félig üres: kettőt nem fogadott el). Ha ez egy mese volna, akkor itt már a hetedhét országra szóló lakodalomnál és a boldogan éltek, míg meg nem haltaknál tartanánk, de a FUEN még nem ihat a medve bőrére, mert ez még csak a kezdet. Vagy egy mérföldkő, ahogy a konferencián mondták (pedig a kontinentális Európa méterben számol). Ugyanis ahhoz, hogy az EB érdemben is foglalkozzon a javaslatokkal, először össze kell gyűjteni egymillió aláírást, minimum hét uniós tagállamból, aztán, ha ez sikerült, még meg is kell győzni az EB-t, hogy ne csak foglalkozzon a javaslatcsomaggal, hanem szülessenek is jogszabályok belőle (lásd még: a munka folytatása). Szóval kettős szerepe volt a brüsszeli találkozónak. Mivel a kezdeményezők, támogatók, jóakarók most találkozhattak először ekkora számban a MSPI befogadása óta, elkerülhetetlen volt az ünneplés, de bőven volt itt szó a munka folytatásáról is. Amely munka egyébként két hét múlva Kolozsváron folytatódik, a FUEN május 17-21. között tartó kongresszusán, és lesz benne ünneplés is, ugyanis szimbolikusan itt fog elkezdődni az egymillió aláírás összegyűjtése. Azért csak szimbolikusan, mert az uniós szintű aláírásgyűjtés szeptemberben indul, hogy lehessen rendesen előkészíteni, reklámkampánnyal, tudatosító akciókkal, helyi szervezetek bevonásával. Egyébként az aláíráshoz szükséges, országonként változó űrlapok elkészültek az EU 27 hivatalos nyelvén, és pár hét múlva az online aláírást lehetővé tevő rendszer is elindul. De ezeknél a technikai részleteknél sokkal fontosabb dolgok is történtek Brüsszelben. A legeslegfontosabb, hogy az Európai Parlament nem is olyan régen megválasztott elnöke, Antonio Tajani elvállalta a konferencia védnökségét, és még jól meg is üzente, hogy teljes mellszélességgel támogatja a kezdeményezést, és bármikor kopogtassanak bátran az ajtaján. Azt hiszem, uniós szinten ennél komolyabb támogatót nem igazán lehet szerezni, és azért ez előrevetít egy-két dolgot, meg jó kis jelzés lehet az EB-nek is, hogy tessék már komolyan venni ezt a dolgot. A másik fontos dolog, ami történt, az a kezdeményezőkből, résztvevőkből áradó őszinte (ha nem lenne pejoratív egy politikusra nézve, azt mondanám, már-már naiv, gyermeki) lelkesedés, amely ellen nem igazán lehet védekezni, és amely, ha egy pillanatra is megérint, egyértelművé válik számodra, hogy az MSPI szlogenjéül szolgáló You are not alone nem egy Michael Jackson, Olive vagy ATB dal (attól függően, ki éppen mikor ért a popzenehallgatós korába), hanem egy teljesen igaz üzenet. Ezek az emberek, akiket talán csak annyi köt össze, hogy kisebbségiek, őszintén szeretik egymást, és hisznek a közös célban. A munkavacsorán mellém ült egy késve érkező szakállas, középkorú dániai német, és pár perc múlva már úgy csevegett velem, mintha évtizedek óta ismernénk egymást. Furcsa lehet ez az áradó optimizmus egy kelet-európainak, aki leginkább ahhoz van szokva, hogy a kisebbségek csak akkor szólalnak meg, ha a többség bántja őket. Erre eljön Brüsszelbe, és rinyakórus helyett csupa ragyogóan optimista embert talál. És milyen szép az, amikor valaki nem feltétlenül azért optimista, mert esetleg neki jobb lesz ezután (a nyugat-európai kisebbségek elég szép aránya köszöni szépen, jól van), hanem azért, mert tudja, hogy egy uniós szabályozás segíthetne azokon a kisebbségeken, akik nála rosszabb helyzetben vannak. Ez tényleg szolidaritás. No, de biztosan vannak olyanok, akik kíváncsiak arra is, mi hangzott el Brüsszelben, nekik bemásolom a közleményt, én sem írhattam volna meg szebben (ez most egy belső poén, úgysem értitek): Támogatja a Minority Safepack kezdeményezést az Európai Parlament elnöke Minden európai polgárnak egyenlő jogokat kell élveznie, ezért messzemenően támogatja az őshonos kisebbségek és nyelvi közösségek európai polgári kezdeményezését az Európai Parlament elnöke – derült ki a FUEN május 4-i brüsszeli konferenciáján. Az EP-elnök tanácsadója, Marcus Warasin tolmácsolta Antonio Tajani üzenetét, amelyben támogatásáról biztosította az MSPI kezdeményezőit. „Európa elsősorban az európai polgárokról, és nem a tagállamokról szól. Ezért fontos a polgári kezdeményezés intézménye. Európában nem lehetnek elsőrangú és másodrangú európai állampolgárok: minden uniós állampolgárnak joga van ahhoz, hogy képviselve legyen az EP-ben, és hogy azonos jogokat élvezzen” – üzente az Európai Parlament elnöke, hozzátéve: a sokszínűség elfogadása nélkül nem létezik egység sem. Ha segítségre van szükségük, ne tétovázzanak kopogtatni az ajtaján – üzente a kezdeményezőknek. Öt éve ugyanitt, az Európai Parlamentben indult útjára a Minority Safepack európai polgári kezdeményezés, a Kisebbségi Intergroup és a FUEN megbeszélésén – nyitotta meg Winkler Gyula RMDSZ-es EP-képviselő a FUEN brüsszeli konferenciáját. Az esemény házigazdája szerint a Minority Safepack egy hosszú út után győztesként tér vissza az EP-be, miután az Európai Bizottság egy hosszadalmas jogi procedúrát követően idén áprilisban befogadta a kezdeményezést. A csütörtöki, Hit the Road – a Minority Safepack és az Európai Parlament című konferenciát szerda este egy munkavacsora előzte meg, Winkler ennek egyik gondolatát is felidézte: „szolidaritásra van szükség, és ha folytatjuk a FUEN ernyője alatt elkezdett összefogást, nemcsak az aláírások lesznek meg, hanem széles körű támogatást tudunk szerezni kezdeményezésünknek.” Nils Torvalds EP-képviselő, a Kisebbségi Intergroup társelnöke szerint „ez egy nagyszerű pillanat, amelyre a gyerekeink és az unokáink is emlékezni fognak. Sok munka van még hátra, de minél többet dolgozunk, annál hosszabb távú lesz a hatás is” – fogalmazott, hozzátéve: a MSPI-re nem elég 7 országból gyűjteni aláírásokat, hanem 28 országból kell, hiszen minden tagállam polgárait meg kell szólítani. Vincze Loránt FUEN-elnök szerint az MSPI történelmet írt azzal, hogy az első olyan polgári kezdeményezéssé vált, amely pert tudott nyerni az EU bíróságán az Európai Bizottsággal szemben. Az MSPI körüli kisebbségi szolidaritás folyamatosan erősödött, és mára az Unió nemzeti kisebbségeinek és nyelvi csoportjainak közös céljává vált – mondta a FUEN elnöke a kezdeményezés történetét felelevenítő előadásában. „Kezdeményezésünk nem árt senkinek, nem vesz el semmit a tagállamoktól és a többségtől. Ellenkezőleg: hozzájárul a többség és kisebbség közti jobb megértéshez. Ez az EU 60 milliónyi kisebbségének felajánlása, amely megoldásokat kínál, és amellyel párbeszédet kezdeményezünk” – üzente Vincze az MSPI ellenzőinek. „Azt akarjuk, hogy a kisebbségi jogok váljanak az emberi jogok részévé, esélyegyenlőséget akarunk elsősorban anyanyelvünk használatában. Csak akkor fogadhatnánk el, hogy a kisebbségi jogok kizárólag a tagállamok hatáskörébe tartozzanak, ha nem tapasztalnánk nap mint nap a kisebbségi jogok megsértését, a közösségi szimbólumok használatának tiltását, egyes kisebbségek létezésének tagadását, közösségek számbeli csökkenését és az anyanyelv diszkriminálását több tagállamban. Ezek a történések megerősítenek bennünket abban a meggyőződésünkben, hogy az EU-nak kell a védelmezőnek és támogatónak lennie" – szögezte le. Hans Heinrich Hansen, a FUEN volt elnöke szerint az ernyőszervezet közel száz tagszervezete szolidáris közösséget alkot, amelyben senki nem érezheti magát kisebbségben. Az MSPI kapcsán a kezdeményező bizottság elnöke elmondta: a kisebbségben élőknek is ugyanazok a vágyai, mint a többségieknek. „Önbizalomra, megbecsülésre vágyunk, és arra, hogy jól érezzük magunkat otthonunkban. Ebben sokat segíthet a jogalkotás is, de arra is szükség van, hogy empatikusak és szolidárisak legyünk, és merjük felvállalni különbözőségünket. Az egységet a sokszínűségben kell keresni” – vélekedett. „A FUEN tagszervezetei arról a szolidaritásról tettek és tesznek tanúbizonyságot, amely nélkül az európai őshonos kisebbségek közösségként nem lehetnek sikeresek az európai politika közterein” – mondta el a brüsszeli konferencián Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. Az MSPI kezdeményező bizottságának alelnöke hozzátette: „a Minority SafePack nemcsak a mi ügyünk, hanem a többség ügye is. Mi, kezdeményezők valami pluszt szeretnénk hozzáadni a kontinens népeinek jövőjéhez, olyan értékeket kívánunk a középpontba helyezni, amelyek minden demokratikus és szabadságszerető közösség életét vezérlik: a jogállamiságot, a törvénytiszteletet és az emberi, közösségi jogokat. Párbeszédet javasoltunk, és ezt a párbeszédet, úgy érezzük, hogy elfogadta az Európai Bizottság, amikor regisztrálta kezdeményezésünket.” Berényi József, az MKP volt elnöke szerint az MSPI arról szól, hogy az Európai Unió térjen vissza ahhoz a kilencvenes években alkalmazott logikához, amely fontosnak tartja a veszélyeztetett kisebbségek védelmét. Meglátásában ennek az ügynek az Európai Parlament kell a zászlóvivője legyen, mert az Európai Bizottság eddig nem a nyitottságáról tett tanúbizonyságot - utalt arra, hogy az EB első körben elutasította az MSPI bejegyzését. Daniel Alfreider, a dél-tiroli néppárt alelnöke, olaszországi parlamenti képviselő elmondta: „a különböző helyzetekből adódóan nem létezik egyetlen megoldás a kisebbségek problémáira, de most először van egy közös célunk, határok nélkül. A kezdeményezés lehetőséget nyújt az egyéni tapasztalataink megosztására és a jó gyakorlatok átemelésére” – vélekedett. A polgári kezdeményezések jogi megközelítéséről szóló panelt követően a rendezvény másik házigazdája, Sógor Csaba foglalta össze zárszavában a konferencia tapasztalatait. „A Minority Safepack európai polgári kezdeményezés a civil társadalom szerepéről, annak erőteljes megjelenítéséről szól, hiszen a politika nem létezhet civil társadalom nélkül. Az út, amely előttünk áll, nem lesz sima, nehézségekre lehet számítani, de biztosak vagyunk abban, hogy ezeket a csatákat meg lehet és meg kell vívni, hiszen a mi felelősségünk és hivatásunk, hogy egyenlő jogokat biztosítsunk az EU minden polgára számára. Erős háttérországunk van: a FUEN ernyője alatt, Antonio Tajani elnök úr támogatásával, az EU-s intézmények segítségével ezt a célt el tudjuk érni” – mondta el az RMDSZ EP-képviselője. A konferencia zárásaként a házigazdák meghívták a résztvevőket a FUEN kongresszusára, amelyre május 17-21. között Kolozsváron kerül sor. Balázsi-Pál Előd / Transindex.ro 2017. augusztus 15.„Túl vicces” a Shoshin Egyesület utcaszínházi előadásaSokan voltak kíváncsiak vasárnap este a kolozsvári Shoshin Színházi Egyesület utcaszínházi előadására Kidén, ahol a napokban az egyesület nemzetközi színészi alkotótábora is zajlik. A fekete bika és más történetek című előadásról Köllő Csongor, az egyesület egyik alapító tagja elmondta: egyéves nemzetközi projekt zárómozzanata ez a produkció, amelynek során utcaszínházi technikákat sajátítottak el a résztvevők. A projekt célja itthon is alkalmazni ezeket az utcaszínházi technikákat, aminek Erdélyben és Romániában nincs hagyománya, illetve olyan rurális környezetben is bemutatni az előadásokat, ahol nincs színház vagy ahova nem járnak el a társulatok. Maga az előadás tíz nap alatt készült el, így Köllő Csongor megkérte a közönséget, ne összeforrott, részleteiben is tökéletesen megérett előadásra számítsanak. Aztán önfeledten nevetős mesébe léptünk… Lévén vasárnap délután, talán ezért nem járt egy lélek sem Kide utcáin délután hat órakor, akitől megkérdezhettük volna, merre is lesz az előadás. Szerencsénkre a 10-es szám alatt található alkotótábor kapuján plakátok reklámozták, itt lesz a Shohshin előadása. Míg mi körülnézünk, sétálunk egy kicsit a környéken, előkerülnek az első kideiek is, egy idősebb bácsi már negyed hét felé megérkezett a Koós Ferenc és felesége, Monica Koós portáján zajló alkotótáborhoz, majd helyet is foglalt az egyelőre még lelakatolt kapu előtt található kicsi lócán. Kedvesen integet nekünk, olvassa a plakátokat. Ám nem kell sokat várni, már meg is érkeznek a következő érdeklődők is: nagymama a tízéves forma unokájával. Mivel nekik is több mint félórát kell még várniuk az előadásra, a nagymama közli az unokával: „Én még belépek 15 percre Gyöngyi nénihez”. Ám az unoka túl izgatott ahhoz, hogy Gyöngyi nénivel cseverésszen, kíváncsian olvassa a plakátokat, ellenőrzi még egyszer a dátumot és az időpontot, majd tájékoztatja a nagymamát, „Én itt megvárlak, de siess”. Nem szeretne lemaradni az előadásról. Ahogy a nagymama belép Gyöngyi néni kapuján, a Kide 10. szám alatt található alkotótábor tekintélyes kapujáról is lekerül a nagy lakat, így az idős bácsi, az izgatott unoka és mi is bemehetünk az udvarra. Bent az alkotótáborban még folynak a foglalkozások, az átalakított, felújított gazdasági épületben a lányok törökülésben gyakorolnak még különböző mozdulatsorokat, miközben mások tüzet raknak, előkészítik a hatalmas üstöt, hozzálátnak a vacsorafőzéshez. Időközben egyre gyarapodik az érdeklődők tábora, ácsorognak a kideiek az udvaron, csendben diskurálva, a gyerekek izgatottan várják az előadást, amely számukra igazi meglepetés lehet. Köllő Csongor három nyelven elmondta, hogyan is készült ez az előadás és mi célt is szolgál, majd a gyümölcsösbe invitálta a közönséget, a gyerekek várakozó izgatottsága már a legidősebbekre is ráragadt. Az előadás öt szereplője – Kecskés Anna, Németh Nikolett, Ryann Lievens, Matola Norbert, Pintér Géza – gólyalábakon, nagy csinnadrattával érkezik a „színpadra”, a közönséget már az első pillanatban bevonják a produkcióba, az első jeleneteket a nézők hangos nevetéssel jutalmazzák. A több mesét kombináló produkcióban láthattunk rókát, táncoló vadászt, fuvolázó Aranyhajt, nem annyira jóságos öreganyót, a gyümölcsösön végigvonulva sétálhattunk a szerelem ösvényén, átléphettünk az Aranykapun és izgalmas gólyalábas bikaviadal részesei is lehettünk. Az előadás váratlan fordulatokra épült, szórakoztató és kiszámíthatatlan volt, a legvégén a három részeg banditát, akik gólyalábon mulattak Michael Jackson zenéjére, Katy Perry lőtte le. A közönség végig lelkes volt, nem kellett kérlelni őket, hogy egyik helyszínről vonuljanak át a másikra, sőt egymást figyelmeztették a kideiek, ha valaki kikerülte az Aranykaput vagy lelépett a szerelem ösvényéről. Az izgatott, végig aktív közönséget a legvégén közös bulizásra invitálták a színészek, a legfiatalabbak és idősek is önfeledten táncoltak a patak mellett. Egy lelkes kisfiú örömében kiáltotta nagymamájának: „Jajj, ez az előadás túl vicces volt”, majd futott vissza a barátaihoz táncolni. Az eseményt közös bográcsozással és borozással zárták. Kidét a főúttal poros, kavicsos földút köti össze, ezen mentünk mi bele az esőbe, amely szerencsére elkerülte az előadást. Érkezésünkkor is őzike üdvözölt, távozásunkkor pedig szintén őz köszönt el tőlünk. Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár) 2017. szeptember 25.Fúvószene-fesztivál NagyváradonAz elmúlt héten fúvószene-fesztivál zajlott Várad központjában. A Francisc Hubic iskola Fúvószenekara mellett fellépett a Bohém Ragtime Jazz Band és debreceni Kodály Zoltán Zeneiskola szimfonikus fúvószenekara is. Bár eredetileg a Nagyváradi Magyar Ifjúsági Szervezet és a Francisc Hubic Művészeti Iskola által szervezett koncerteket a Holnaposok szoborcsoport elé tervezték, az időjárás csütörtökön közbeszólt, az eső miatt a szabadtéri hívogatás után a Francisc Hubic Művészeti Iskola Fúvószenekara a Moszkva Kávézóban lépett fel, így sajnos a közönség nem volt nagyszámú. A koncertre érkezőket az iskola igazgatója, Liviu Buțiu és Deé Róbert köszöntötte, majd kezdetét vette a klasszikusokat, népdalokat, filmzenét és könnyűzenét is feldolgozó fúvószene-előadás. A műsorban így helyet kapott a Csárdáskirálynőből a Hajmási Péter, de előadták az Egy szál harangvirág feldolgozását is, és a végén Lady Gaga Pokerface dalának fúvószene-feldolgozását is hallhatta a közönség. A péntek délután hat órától meghirdetett Bohém Ragtime Jazz Band egy órás csúszással, de immár a Holnaposok szoborcsoport előtt lépett fel, így egy nagyobb közönséget tudott megszólítani. A nyolctagú zenekar húsznál több hangszeren játszik, a világ számos dzsesszfesztiválján felléptek már. A Holnaposok előtt is szokásukhoz híven a tízes-húszas-harmincas évek Amerikáját idézték fel, olyan klasszikusokat előadva, mint Jelly Roll Mortontól a Someday sweethaert dalt, vagy Scott Joplin The Entertainer dalát, de a Fidgety Feet is felhangzott. Debreceniek fellépése Szombat délután szintén hat órától a debreceni Kodály Zoltán Zeneiskola szimfonikus fúvószenekara lépett fel ugyancsak a Holnaposok szoborcsoportja előtt, és ha az esővel fenyegető fellegeket nem is tudták elűzni, de a népes közönség szívéből az őszi búskomorságot biztosan elkergették. A helyi fúvószenekarhoz hasonlóan a klasszikusok mellett filmzenét és könnyűzenét is feldolgoztak, előadták például Michael Jacksontól a Thrillert, a Village People-tól az YMCA-t, de Pharrell William Happy slágere is a repertoárjukat képezte. A közönség nemcsak hallgatóság volt, hanem taps-közreműködéssel hozzá is járult a koncerthez, de volt, aki diszkréten táncolt is a Fő utcán megrendezett fesztiválzáró koncerten. János Piroska / erdon.ro lapozás: 1-5
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
